Chopin olyan zenész volt, aki nem szeretett fellépni. Nem a koncertteremben volt elemében, hanem a szalonban, barátainak improvizálva vagy egyedül. Rövid élete során mindössze mintegy 30 hivatalos koncertet adott. Amikor 1841-ben Párizsban lépett fel, szerelme, az írónő George Sand ezt írta barátnőjüknek, az énekesnő Pauline Viardot-nak a hozzáállásáról: "Nem akar plakátot, nem akar programot, nem akar nagy közönséget. Nem akarja, hogy bárki is beszéljen róla. Annyi mindentől fél, hogy már azt javasoltam neki, hogy gyertyák és közönség nélkül, egy néma zongorán játsszon". Egyszóval Chopin nem volt könnyű eset. Törékeny, kényes és túlérzékeny volt nagy orra miatt. De amikor leült egy zongorához, máris elemében volt. Soha nem volt annyira önmaga, mint az improvizációban, és műveinek azon részeiben, ahol ezt megidézi, mint például a Negyedik ballada azon szakaszában, amelyben a legérzékibb dallam időzítését egy csillogó hangsoron keresztül meghosszabbítja és eltorzítja, vagy a Barcarolle-ban a főtéma visszatérése előtti álmodozásban, amikor a harmóniák lefelé lépkednek, azelőtt, hogy a zongorista jobb keze filigrán arabeszkekbe repül.