A magyarországi hangszeres zenei képzés 150 éves történetét különös, szinte családi kötelék kíséri végig. Ennek középpontjában az 1875-ben alapított Zeneakadémia áll, amely nem csupán egy intézmény, hanem élő hagyomány őrzője, ahol a tudás nem pusztán tananyagként, hanem egy képzeletbeli családfa ágaiként öröklődött tovább. A gyökereknél mindig egy-egy nagy tekintélyű mester állt, aki előadóként, tanárként és gyakran zeneszerzőként is maradandót alkotott. Ha Liszt Ferenc, Hubay Jenő, Popper Dávid, Weiner Leó, Mihály András, Simon Albert, Kurtág György, Rados Ferenc vagy Kadosa Pál nevét említjük, látható, hogy a különböző korokban élt, eltérő habitusú mestereket összeköti: művészetük és pedagógiai módszerük tanítványaik révén él tovább.
A legismertebb és legtöbbet emlegetett „családfa” a Zeneakadémiát megalapító Liszt Ferenc örökségét folytatja, elsősorban Thomán István és növendékei – köztük Bartók Béla és Dohnányi Ernő – által. A mai zongoristákat már a Liszt-növendékek ötödik generációja tanítja, de hasonló folyamat figyelhető meg a hegedűsöknél (Hubay-iskola) és a csellistáknál is, ahol a ma aktív muzsikusok jelentős része Popper Dávid „zenei dédunokája”.
Az 1880-as évek közepén, amikor döntés született a zeneakadémiai cselló (akkori nevén kisbőgő, később gordonka) tanszék elindításáról, Liszt a legjobb mestert szerette volna Budapestre hívni. Választása a prágai születésű, Európa-szerte ismert David Popperre (1843–1913) esett. A negyvenes évei elején járó Popper – a bécsi Császári Opera és a rangos Hellmesberger Vonósnégyes korábbi csellistája – nagy ambícióval kezdte meg munkáját. Bár német nyelven tanított, idővel családjával együtt teljesen beilleszkedett a magyar kulturális életbe, és élete végére szinte magyarrá vált.
A cselló főtárgy mellett Hubay Jenővel együtt kamarazenét is oktatott, sőt közös vonósnégyest alapítottak, amelynek Brahms is nagy tisztelője volt. „Hubay és Popper működése és letelepedése Budapesten, az orsz. m. kir. Zeneakadémián mintegy összeforrt (…) Popper Dávid sokat lendít a főváros zenei viszonyain, és örvendhetünk, ily elsőrendű nagy művész itt találta föl második hazáját, hogy zeneakadémiánk díszére hazánkban akklimatizálódott” – fogalmazott Mihalovich Ödön zeneszerző, a Zeneakadémia főigazgatója. 1907-ben Popper nemcsak fellépett az új akadémiai épület (a mai Liszt Ferenc tér) avatókoncertjén, hanem Hubayval felváltva vezényelte is az Akadémiai Zenekart.
Popper halála után az általa alapított mesteriskola munkáját legkiválóbb tanítványai – Földesy Arnold, Kerpely Jenő, Schiffer Adolf és Zsámboki Miklós – vitték tovább. Az ő tanítványaik voltak a „Popper-unokák”, köztük olyan kiemelkedő művészek, mint a világkarriert befutott Starker János (1924–2013), akinek játékát Kroó György találóan így jellemezte: „olyan, mint a messziről jött emberé, a vándoré, akinek van miről mesélnie, és szívesen is mesél.” Starkernél néhány évvel volt idősebb Banda Ede (1917–2004), aki a Tátrai Vonósnégyes csellistájaként lett világhírű, alma materében pedig a kamarazenei tanszék vezetőjeként működött. „Az interpretáció legapróbb részletekbe menő csiszoltsága, a műgond erősen emlékeztet Banda Ede példaképének, Weiner Leónak zeneszerzésmódjára. Ez volt tanításának titka és értéke is: növendékeit ráébresztette minden hang funkciójára, jelentőségére. A teljes mesterséget tanította, az egy és oszthatatlan zenét” – fogalmazott Batta András.
Más generációt képvisel, de mestere, Zsámboki Miklós révén ugyancsak Popper-unoka a 77 esztendős Perényi Miklós, aki csodagyerekként tűnt fel a magyar zenei életben, majd az elmúlt hat évtizedben maximálisan igazolta a vele kapcsolatos várakozásokat. A kétszeres Kossuth-díjas művész önálló fejezetet nyitott a hazai interpretációtörténetben. „A helyhez, korhoz, kultúrához és zeneszerzői személyiséghez kapcsolódó, saját zenei nyelvet Perényi beható elemzése az univerzálissal rokonítja, az általános érvényűt mutatja meg benne. Csellóhangjának humánus gazdagsága meghitten otthonos közeget teremt a legnagyobb zeneszerzők műveinek, ugyanakkor magához emeli és mintegy megnemesíti a kisebb mesterek muzsikáját is” – méltatta Perényit 2018-ban, professor emeritusi kinevezésekor Péteri Lóránt, a Zeneakadémia zenetudományi tanszékvezetője.
Perényi és nagyszerű kollégái – köztük az egykori versenygyőztes Onczay Csaba, Mező László, Koó Tamás – életművével megérkeztünk a közelmúlt és a jelen világába. Perényi tizenöt évesen lett második az 1963-as budapesti Pablo Casals Nemzetközi Csellóversenyen. Erről a megmérettetésről, amelynek zsűrijében Banda Ede is helyet foglalt, így nyilatkozott: „egészében véve elégedettek lehetünk ifjú művészeink szereplésével, és bizonyosra vesszük, hogy a Pablo Casals tiszteletére rendezett nemzetközi gordonkaverseny tapasztalatait pedagógiánkban, művészképzésünkben jól hasznosíthatjuk.” A cselló katalán nagymestere, az ekkor 87 éves Pablo Casals is elismeréssel szólt a verseny győzteseiről, akiket meghívott mesterkurzusára.
A legendás első Casals-verseny óta 62 év telt el, és azóta több nemzedéknyi kiváló magyar csellista lépett a nemzetközi pódiumokra. A mai fiatal és középgeneráció kiemelkedő művészei – köztük Szabó Ildikó, Fenyő László, Várdai István – pályája is szorosan kapcsolódik a Popper Dávid által megalapított budapesti csellóiskolához, és sikereikben a versenygyőzelmeknek ma is meghatározó szerepük van.
Találkozzunk a Budapesti Nemzetközi Csellóversenyen! PROGRAMOK ITT
