Jörg Widmann tudatosan vállalja azt a ma már ritkának számító művészi attitűdöt, amelyben az előadó, az alkotó és az értelmező nem válik el egymástól. Meggyőződése szerint a zenetörténet legnagyobb alakjai – Bach, Mozart vagy Mendelssohn – természetes módon voltak „polihisztorok”: játszottak, komponáltak, tanítottak, vezettek együtteseket. Ezt az örökséget Widmann nem nosztalgiával, hanem élő gyakorlatként viszi tovább. Ahogyan megfogalmazta: számára a sokoldalúság nem cél, hanem következmény – abból fakad, hogy a zenére organikus egységként tekint.

Komponistaként is ebből az egységből építkezik. Műveiben természetes módon vannak jelen a 19. századi romantika – különösen Mendelssohn és Schumann – formavilágának, gesztusainak, érzelmi rétegeinek lenyomatai. Ezek nem idézetek vagy stiláris játékok, hanem egy mélyen internalizált hagyomány lenyomatai. Widmann zenéje azért hat frissnek és korszerűnek, mert nem szakít a múlttal, hanem új hangsúlyokkal beszéli tovább annak nyelvét.

Ez a gondolkodás a koncertprogramok összeállításában is következetesen megjelenik. Widmann gyakran állítja saját műveit klasszikus darabok mellé, mert nála a múlt és a jelen nem ellentétben áll, hanem párbeszédet folytat. A január 17-i debreceni est dramaturgiája is erre a logikára épül: Mendelssohn és Schumann egy-egy műve keretezi Widmann két kompozícióját – kijelölve azt a kulturális teret, amelyben a kortárs hangzás természetes módon szólal meg. A koncert személyes dimenzióját tovább erősíti, hogy a hegedűverseny szólistája a szerző húga, az ugyancsak Európa-szerte koncertező Carolin Widmann. A neki ajánlott mű nem csupán technikai bravúr, hanem finoman árnyalt karakterdarab, amelyben a szólista és a zenekar közötti dialógus különösen érzékeny formában bontakozik ki. A személyes kapcsolat itt nem biográfiai érdekesség, hanem a zenei gondolkodás része.

Widmann zenéjének egyik legnagyobb erénye, hogy miközben új hangzásokat és játékmódokat keres, sosem idegeníti el a hallgatót. A skót táj zordságát megidéző hangképek (Hebridák-nyitány) után Schumann életvidám, tavaszváró szimfóniája következik, amely nemcsak kontrasztot, hanem feloldást is kínál: mintha a romantikus örökség új fényt vetne a kortárs tapasztalatra. Szünet után Widmann egy rövid klarinétszólóval is színpadra lép. Ez a megszólalás különösen beszédes: egyszerre mutatja meg az előadóművész virtuozitását és a zeneszerző gondolkodásának intim rétegeit. Widmann számára a hangszer nem közvetítő eszköz, hanem alkotótárs – a zeneszerzői invenció és az előadói tapasztalat itt egyetlen gesztusban találkozik.

Jörg Widmann gyakran hangsúlyozza, hogy a zenei örökség nem lezárt múlt, hanem identitásképző erő. Egy ország, egy kultúra zenei arculata szerinte nemcsak repertoár kérdése, hanem gondolkodásmódé is. A hagyomány nem teher, hanem az a közeg, amelyben a zene igazán lélegezni tud – vallja, és ezt az elvet következetesen érvényesíti alkotóként és előadóként. Ez az est éppen ezért nem „kortárszenei koncert” a szó szűk értelmében, hanem olyan komplex zenei élmény, amelyben múlt és jelen, komponálás és előadás, személyesség és formai tudatosság természetes egységbe rendeződik. Widmann muzsikája azok számára is élményt kínál, akik ritkábban találkoznak kortárs művekkel – és különösen azoknak, akik kíváncsiak arra, hogyan szólalhat meg ma, frissen és hitelesen az európai zenei hagyomány.

 Jegyek a koncertre ITT.

2026.01.17. - szombat 19:00

Budapesti Fesztiválzenekar

Debrecen, Református Egyetemi Templom

ELŐADÓK:

Budapesti Fesztiválzenekar

Carolin Widmann - hegedű

Jörg Widmann - vezényel és klarinéton közreműködik

MŰSOR:

Mendelssohn : Hebridák-nyitány

Jörg Widmann: 2. Hegedűverseny

Jörg Widmann: Fantázia klarinétra

Schumann: 1. B-dúr „Tavaszi” szimfónia