Programok Rólunk Érdekességek Pályázatok
en
Bérleten kívüli koncertek Térzene Stream koncertek (Youtube)

Művészek

Várdai István

Várdai István

Csellóművész

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Mező László, a bécsi Zeneakadémián Reinhard Latzko növendéke volt. 2010 őszétől Németországban, a Kronberg Akadémián Frans Helmerson növendékeként folytatta tanulmányait, 2013-tól a világhírű intézmény oktatója. Mesterkurzusok keretében olyan művészektől tanulhatott, mint Natalia Gutman, Natalia Shakhovskaja, Schiff András és Starker János. Több nemzetközi verseny díjazottja-nyertese: 2008-ban 1. díjat nyert a 63. Genfi Nemzetközi Zenei Versenyen, valamint övé lett a közönségdíj, a Coup de Coeur Breguet-díj és a Pierre Fournier-díj is. Moszkvában 2007-ben 3. díjat nyert a XIII. Nemzetközi Csajkovszkij Versenyen. 2006-ban Berlinben az Emanuel Feuermann Gordonkaversenyen a Kronberg Akadémia különdíját kapta, illetve első helyezést ért el az Ausztriában rendezett XIII. Nemzetközi Brahms Versenyen. A verseny történetében páratlan módon háromszor nyerte meg a Popper Dávid Nemzetközi Zenei Versenyt. 2014-ben megnyerte az ARD Nemzetközi Csellóversenyét Münchenben. Fellépett New Yorkban, Londonban, Párizsban, Prágában, Bécsben, Frankfurtban, Münchenben, Genfben, Berlinben, Hágában, Moszkvában, Szentpétervárott, Firenzében, Tokióban és Pekingben. Olyan nagyhírű karmesterekkel és zenekarokkal játszott együtt, mint Fischer Ádám, Kocsis Zoltán, Howard Griffiths, Simon Gaudenz, Gilbert Varga, a Szentpétervári Szimfonikus Zenekar, a Genfi Kamarazenekar, a Mariinsky Színház Zenekara, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara, a Suisse Romande Zenekar. Fellépett a Santanderi Fesztiválon, a svájci Bellerive és Verbier fesztiválokon, a Schleswig-Holsteini Fesztiválon, a Schwetzingeni Fesztiválon, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a szentpétervári Gergiev Fesztiválon, a spanyolországi Pablo Casals Fesztiválon és a Francia Rádió Fesztiválján Montpellier-ben. 2010-ben debütált többek között a bécsi Konzerthausban és a New York-i Carnegie Hallban. 2009-ben Junior Prima-díjjal tüntették ki, 2012-ben elnyerte a rangos Prix Montblanc-t. 2009 októberében jelent meg első lemeze az Ysaÿe Records gondozásában, ezen Elgar csellóversenye, Prokofjev szonátája, valamint Janáček egy kompozíciója hallható. 2010-ben Vanhal csellóversenyét játszotta lemezre a Howard Griffiths által vezényelt Camerata Schweiz közreműködésével. 2013-ban a Hansler kiadónál megjelent CD-jén Martinu, Popper, Beethoven, Paganini, Rossini és Mendelssohn variációs darabjaiból játszik.

2021:

„Bár zenész család gyermeke vagyok, egyáltalán nem volt senkinek sem a célja, hogy belőlem is zenész váljon. Ugyanakkor ez a fajta mindennapi légkör, a tradíciók és a neveltetés akarva-akaratlanul kialakít az emberben egyfajta elköteleződést a zene iránt.

Részese lehettem édesanyám jó néhány órájának a pécsi zeneművészeti szakközépiskolában, amelynek az is része volt, hogy mindenféle hangszeren játszó zenészt kísért zongorán, illetve jelen voltam édesapám számtalan vezénylésén, kóruspróbáján, ahol pedig az emberi hanggal mint hangszerrel ismerkedhettem meg.

Nem véletlen, hogy a cselló tetszett meg nekem, mert hangzásában, hangfekvésében ez a hangszer áll legközelebb az emberi hanghoz – a mély basszustól egészen a magas szopránig fogja át az öt-hat oktávot, a jobb kéz és a vonó a légzést szimbolizálja, a húrok pedig a hangszálakat.

Persze ez akkor még egy nagyon intuitív dolog volt bennem, és ami a leginkább hozzájárult ahhoz, hogy megszeressem ezt a hangszert, az a zeneiskolai tanárom személye volt, Mátrai Mária ugyanis át tudta nekem adni a zenélés élmény- és játékszerűségét, illetve megalapozta bennem a csellóhoz szükséges fizikai hozzáállást és szabályokat is.

A zenélést nyolcévesen kezdtem, majd miután tizenegy évesen megnyertem egy országos versenyt, felvettek a Zeneakadémia előkészítő osztályára. Hét év után, egy nemzetközi verseny megnyerve azt éreztem, zsákutcába jutottam, hirtelen nem értettem, miért is csinálom ezt az egészet. Így visszatekintve azt gondolom, akkorra nőttem ki a közegemből, és a „megoldás” az lett, hogy Bécsbe mentem tanulni, ahol ismét egy nagyon jó tanárra találtam Reinhard Latzko személyében.

Ráadásul egy olyan osztályba kerültem, amely rendkívüli módon inspirált engem – és nem feltétlenül azért, mert mindenki átlagon felüli csellista lett volna, hanem mert mindannyian rettentő kreatívak voltak. Egyszóval jót tett a közegváltás, és a versenyek, amelyekre itt készülhettem fel, újra kihívást jelentettek a számomra.

Az utolsó mesteremmel, Frans Helmersonnal már a Kronbergi Akadémián ismerkedtem meg, ahová egy japán koncert után hívtak meg. Három év után itt diplomát szereztem, és ott maradtam tanítani. A világ legügyesebb csellistáival foglalkozhattam, ami nem is volt nevezhető a szó általános értelmében vett tanításnak, sokkal inkább coachingnak vagy eszmecserének.

A zene és a lét is egyfajta rezgés. Én egy idő után rájöttem, hogy a zenén keresztül nagyon könnyen rá lehet érezni, hogy mit akar az élet. És azt is tapasztaltam, hogy minden jó zenetanár egyben jó ember is – mert jól tanította őt a zene.

A valódi tanítást egyébként Mannheimben tapasztalhattam meg, ami végül nem is működött igazán, mert akkora volt a szakadék a realitás és az elvárásaim közt, hogy úgy éreztem, ha sokáig maradok, leginkább csak a frusztráció marad, amit átadok a tanítványaimnak.

Bécsi Zeneakadémia csellótanszékének a vezetése mint lehetőség azért tetszett meg, mert úgy gondoltam, itt olyan – akár magyar – csellistákkal fogok tudni dolgozni, akikkel érdemes.
A fő profilom azonban mind a mai napig a koncertezés.

Azért vállaltam el a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetői posztját, mert ebben a munkában végre ötvözni tudom a tanárként és a művészként megszerzett tapasztalataimat.

A célom, hogy a zenekar a tradíciók mentén ugyan, de elinduljon egy új, a kor kihívásaira válaszoló irányba, és visszanyerje a világ zenekarai között korábban már betöltött pozícióját. Amit első lépésként adni tudok, az a vízió, ami azt gondolom, képes lesz egy újfajta motivációt, inspirációt és elköteleződést szülni a zenészekben. Illetve mindemellett fel szeretném ébreszteni mindenkiben azt a fajta tudást, amit a zenekar hőskorának a csapata is belevitt a játékába.

És biztos vagyok benne, hogy ezen az úton járva újra rátalálunk a saját magunk kiválóságára.”