A Westminster Katedrális építése 1895-ben, Herbert Vaughan bíboros és John Bentley építészmérnök irányításával kezdődött; a székesegyház nyolc évvel később, 1903-ban készült el. Egyedülálló építészete az ősi keresztény templomok hatását tükrözi. Vaughan bíboros nem akart versenyezni a közeli, anglikán Westminster apátság gótikus pompájával. „A múlt szegényes másolata helyett valami újat, eredetit szerettem volna. Azt akartam,, hogy a katolicizmus újra felkerüljön a térképre. Inspirálni és bátorítani a nyájat, miután az anglikán egyház mellett évszázadokon át árnyékban voltunk” – mondta a főpásztor, aki ismerte Róma nagy bazilikáit, és meg volt győződve arról, hogy egy „olasz típusú”, ókeresztény stílusú templom megfelelő lenne Westminster számára. A 19. század végén Angliában a katolicizmus újjáéledt, amit az éhínség és a szegénység elől menekülő ír bevándorlók is fellendítettek, és a templomok nagyobb létszámú gyülekezeteket vonzottak. Vaughan ezért elvetette a szűk, gótikus stílusú tervezést a nagy belső tér javára, amely az egyház ősi történelmére utalt.
Az építkezést csak hitelfelvétellel tudták megvalósítani, és az egyházi jog szerint egy székesegyházat nem lehetett felszentelni, amíg adóssága volt. Vaughan bíboros 1903-ban bekövetkezett halálával az adománygyűjtések lendülete lelassult, így a székesegyház építési munkálatainak kifizetése utódjára, Francis Bourne bíborosra hárult. Az adománygyűjtési célt végül 1910. április 30-án sikerült elérni. A székesegyház mentesült minden adósságtól, és folytatódhattak a felszentelés ünnepélyes ceremóniájának előkészületei. Bourne dicsérte „a világ minden táján szétszóródott katolikusok egyesült nagylelkűségét”. A szertartások három napon át, 1910. június 27-től június 29-ig, Szent Péter és Pál nagy ünnepéig tartottak. A Westminster Chronicle szerint ez „korszakos esemény volt az angliai katolikus egyház történetében”.
Herbert Vaughan bíboros eredeti szándéka az volt, hogy egyházzenei célokra szerzetesi alapítványt hoz létre a katedrálison belül. A mise és a zsolozsma tételeinek éneklését, illetve a felmerülő más liturgikus feladatokat így „főállású” szerzetesekkel kívánta megoldani. A terv még XIII. Leó pápához is eljutott, mielőtt a kétségek és bizonytalanságok miatt Vaughan elvetette az ötletet, és úgy döntött: a Westminster Katedrális számára saját kórust alapít. A liturgikus éneklés színvonala az angliai katolikus egyházban abban az időben nagyon gyenge volt, és Vaughan tudta, hogy ez számára egyedülálló lehetőség. 1899-ben részt vett az ealingi apátsági templom megnyitóján, és meghallgatta a Downside-i apátság kórusát, Richard Terry zeneigazgató vezetésével. A bíboros felkiáltott: „Ez az a zene, amelyet a katedrálisom számára szeretnék”. Két éven belül Terry-t kinevezték a Westminsterbe, hogy a semmiből alapozza meg a katedrális zenei életét.
Az épülő székesegyház kórusiskolája 1901-ben fogadta az első fiúkat. Egy évvel később már 25 fiú és 16 férfi állt készen arra, hogy az első istentiszteleteken liturgikus szolgálatot teljesítsen a katedrális csarnokában. A kórus a napi rendszerességű misék és zsolozsmák mellett olyan jelentős eseményeken is közreműködött, mint a katedrális felszentelése alkalmából rendezett ünnepségsorozat. A zenetudós-kóruskarnagy Richard Terry nagy lelkesedéssel kutatta fel a 16. századi Anglia elfeledett vokális repertoárját. Sokszor a British Museumban, könyvtárakban és levéltárakban töltötte még a szabadságát is, hogy új kiadásokat készítsen Tallis, Byrd és Sheppard műveiből. Az angol késő reneszánsz zene mellett a gregorián ének képezte a westminsteri repertoár gerincét. Közeli munkatársa, Gregory Murray szerzetes és énekművész szerint „Terry karizmatikus előadó volt, aki szenvedélyesen meg volt győződve arról, és szenvedélyesen meg akart győzni másokat is arról, hogy ez az elfeledett polifónia a legnagyobb zenei örökségünk a múltból.”
Miután Terry 1924-ben elhagyta a katedrálist, több mint két évtizedxen át papok és szerzetesek irányították a westminsteri zeneéletet. A második világháború időszakában a gyermek közreműködők nélküli is fenntartották az énekelt istentiszteleteket. 1947-ben George Malcolm zeneszerző, karnagy lett a katedrális zenei vezetője, aki szoros együttműködést alakított ki kortárs zeneszerzőkkel (Britten, Vaughan Williams). 1961-től Colin Mawby orgona- és énekművész, komponista következett, aki számos angol és latin nyelvű misével, motettával gazdagította a kórus repertoárját. Az 1970-es évek elejére a helyzet bizonytalanná vált; a pénzügyi krízis a kórusiskola fennmaradását fenyegette, a kor gyorsan változó liturgikus gyakorlata sem kedvezett a katolikus egyházzenének.
A Westminster Katedrális Kórusának újabb virágkora az 1970-es évek végén kezdődött, amikor Basil Hume érsek, a kórusiskola korábbi növendéke újjászervezte az együttest, és biztosította a pénzügyi forrásokat annak zavartalan működéséhez. Az azóta kinevezett vezetők – David Hill, James O'Donnell, Martin Baker és Simon Johnson – az alapító, Richard Terry példáját követve bátorították a zeneszerzőket, hogy új zenét írjanak a kórus számára. Sir James MacMillan, Sir Peter Maxwell Davies és Judith Bingham is azon zeneszerzők közé tartoznak, akik az elmúlt évtizedekben liturgikus zenét komponáltak a kórus számára. A Westminster Katedrális Kórusa jelenleg – 124 évvel alapítása után – a világ egyik legelismertebb egyházzenei együttese, amelynek tudásáról, szerteágazó repertoárjáról most a magyar közönség is meggyőződhet.
