Sokáig emlékezetes maradt az első Nemzetközi Liszt Zongoraverseny, amit 1933-ban rendeztek meg Budapesten. A 19 éves Fischer Annie – aki Dohnányi Ernő növendéke volt a Zeneakadémián – rendkívüli művészi érettségről tett tanúbizonyságot; különösen a h-moll szonáta előadásáról áradozott a szakma és a kritikusok. Fischer Annie fölényesen nyert, bár a zsűriben Liszt Ferenc egyik utolsó tanítványa, Emil von Sauer is helyet foglalt, aki sérelmezte, hogy szerinte indokolatlan előnyben részesültek a magyar versenyzők. Sauer feldúltan, idő előtt távozott Budapestről, s ez a botrány felkeltette a sajtó érdeklődését. A verseny és győztese olyan jelentős nyilvánosságot kapott, ami üstökösszerűen elindította Fischer Annie nemzetközi karrierjét – Európa szinte valamennyi jelentős hangversenytermébe meghívták.

A háborús kényszerszünet és a kommunista diktatúra legsötétebb időszaka után, 1956-ban folytatódott a Liszt-versenyek sorozata: ekkor tűnt fel két jeles szovjet-orosz zongoraművész (Lazar Berman és Lev Vlaszenko), valamint a magyarok közül Bächer Mihály, aki később évtizedeken át a Zeneakadémia elismert professzora volt. 1957-ben Magyarország csatlakozott a Genfben szerveződő Nemzetközi Zenei Versenyek Világszövetségéhez (World Federation of International Music Competitions). Ez a lépés növelte a magyar zenei versenyek presztízsét, lehetővé tette a nemzetközi pályázatokon és együttműködésekben való részvételt. Az 1960-as évektől kezdve már nemcsak ifjú zongoristák, hanem hegedűsök, csellisták, olykor más hangszeresek, sőt karmesterek is összemérik tudásukat Budapesten. Jelentős magyar sikert hozott az 1963-ban rendezett Pablo Casals Nemzetközi Csellóverseny, amelyen Mező László – a Bartók Vonósnégyes csellistája, a Filharmónia szólistája, a Zeneakadémia későbbi professzora – megosztott első díjat, míg az akkor mindössze 15 éves Perényi Miklós második díjat nyert, illetve meghívást kaptak Casals mesterkurzusára. Tíz évvel később, ugyanezen a versenyen Onczay Csaba első, Koó Tamás második díjat kapott. A Magyar Művészeti Fesztiválok Szövetségének kimutatása szerint az elmúlt évtizedek budapesti versenygyőztesei között – az említetteken túl – olyan művészek vannak, mint Robert Benz (zongora), Francesco Finotti (orgona), Geoffrey Payne (trombita), Tabea Zimmermann (brácsa) vagy a hazaiak közül Hamari Júlia és Polgár László (ének), Bogányi Gergely (zongora), Kelemen Barnabás és Baráti Kristóf (hegedű), Várdai István (cselló).

A 86 esztendős, Kossuth-díjas csellóművész (és korábbi versenygyőztes), Mező László szerint „a zenei versenyeket gyakran hasonlítják a sporthoz, ami nem véletlen. Nem mindenki tud élni a lehetőséggel az adott pillanatban, mert még nincs tapasztalatuk az idegfeszültség leküzdésében, a koncentráció maximálásában, ami pedig nélkülözhetetlen egy ilyen nehéz verseny finisében, amikor óriási a tét.” Mező László ennek ellenére kifejezetten versenypárti. „Hosszú távon a versenyzés biztosan megéri a belefektetett munkát és a sok feszültséget, mert ad egy bizonyos színvonalat és állóképességet a majdani koncertező művésznek. Feltétlenül növeli a koncentráló-képesség fejlesztését is, és hogy hogyan kell kihoznia magából a maximumot egy adott pillanatban. S nem utolsósorban kell az ifjú csellista-generációnak egy olyan fórum, ahol bemutathatják a tudományukat, összemérhetik erejüket. (…) A verseny egy pillanatkép – megmutatja, hogy abban a pillanatban ki hol tart felkészültség és művészi érettség tekintetében. Ha lenne időgépünk, és két nappal később megismételhetnénk pontosan ugyanúgy a versenyt, biztosan egész más eredményt kapnánk. Ezt vigasztalásul is mondom azoknak, akik nem az első díjat hozzák el.”