Nem csak Bach és Händel zeneszerzői műhelyében születtek grandiózus egyházi alkotások. A Napkirály, XIV. Lajos versailles-i udvara egész Európa számára mércét jelentett a zenei életben: itt formálódtak azok a műfajok és előadói gyakorlatok, amelyek még évtizedekkel később is inspirációt adtak a komponistáknak. A versailles-i liturgikus és udvari zene központi alakjai közé tartozott Michel‑Richard de Lalande. Már fiatalon felkérést kapott, hogy vallásos szövegeket zenésítsen meg a királyi kápolna számára; később pedig a Chapelle Royale vezetőjeként az egyházi év teljes liturgikus zenei ellátása rá hárult. Lalande nevéhez fűződik a grand motet műfajának kiteljesítése: többtételes, kantátaszerű kompozíciók ezek, amelyek legalább két kórust és több szólistát mozgatnak, szövegük zsoltárokból és latin himnuszokból merít, zenei nyelvükben pedig az operai dramaturgia, az érzelemábrázolás és az itáliai dallamosság is megjelenik. Monumentális apparátusuk és technikai igényességük miatt e művek hosszú időre háttérbe szorultak, de jelentőségük ma újra kirajzolódik.

Lalande tehát a grand motet műfajában olyan formanyelvet teremtett, amely a versailles-i királyi liturgia és reprezentáció hangulatát a zenében testesítette meg. Több mint hetven motettát komponált, amelyek nemcsak a hétköznapi szentmisék, hanem a különböző egyházi ünnepi alkalmak zenei keretét is adták, s hatásuk egész Európában érezhető volt. Zenéje kortársaitól eltérően nemcsak funkcionális liturgikus mű, hanem művészi ambícióval komponált drámai alkotás: a kórus és a zenekar, a szólisták és a hangszerelés gazdagsága a királyi udvar fényét tükrözte. Lalande a francia stílus letisztultságát ötvözte az olasz érzelmességgel, a latin szöveghez pedig tiszteletteljes, mégis igen kifejező dallamokat írt. A Te Deum például a grand motet tipikus példája: a trombiták és a timpani kiemelése, a sűrű szövésű fúvós kórusok szervesen fonódnak össze az intimebb szólisztikus részekkel, így vetítve ki a királyi udvar pompáját és a liturgia mélységét. Lalande így nemcsak autonóm művészként, hanem a versailles-i zenei reprezentáció kulcsfigurájaként vált meghatározóvá.

Versailles ugyanis nem csupán királyi rezidencia volt, hanem az előadóművészet és a hatalom szoros összefonódásának színtere. XIV. Lajos már gyerekkorában balettáncosként lépett fel, felnőttként pedig aktívan alakította a francia zenei nyelvet – megrendelőként, mecénásként és az udvari ceremóniák központi alakjaként. A Chapelle Royale — vagyis a királyi kápolna — a liturgia és a napi udvari élet zenei központja volt: reggeli misék, ünnepi alkalmak és ceremóniák mind-mind zenével teltek meg itt. A kápolna akusztikája és a zenekari apparátus, köztük a híres Les Vingt‑quatre Violons du Roi (A király 24 hegedűse) a grand motet műfaját nemcsak előadhatóvá, hanem kifejezetten élvezhetővé tette.

A versailles-i zene nem csak liturgikus funkciót szolgált: a királyi reprezentáció egyik releváns kifejezőeszköze volt. Jean‑Baptiste Lully operái és balettjei, Lalande motettái és más kortárs zeneszerzők alkotásai együtt teremtették meg azt a barokk hangzó univerzumot, ami Európa-szerte mintaként szolgált. A versailles-i egyházzene a liturgikus áhítatot a királyi hatalom fényével és a barokk pompával ötvözte, így a Chapelle Royale egyszerre volt vallási tér és udvari reprezentációs színpad.