A jövőre hetvenedik születésnapját ünneplő Takács-Nagy Gábor hegedűművészként és a világhírű Takács Kvartett primáriusaként tanulta meg azt a lélegzetvétel-pontosságú együttjátékot, ami később karmesteri gondolkodásának is alapjává vált. A kvartettben eltöltött évtizedek nem csupán művészi tapasztalatot jelentettek számára, hanem életformát is: ott tanulta meg, hogyan kell figyelni a másik szándékára, hogyan születik meg a közös hang, és miként lesz a muzsikálás valódi párbeszéd. Később szólistaként is bejárta a világot, de mindvégig magában hordozta ezt a kamarazenei érzékenységet, amelyet ma is minden próbán és koncerten magától értetődő természetességgel képvisel.
Karmesterként abból indul ki, hogy a dirigálás nem hatalmi pozíció, hanem a zenészek közti szeretetteljes kapcsolódás egyik formája. Hisz benne, hogy a zenekar akkor szól a legigazabban, amikor a muzsikusok nem félnek, hanem felszabadultan, egymást támogatva játszanak. Számára a próba nem fegyelmezés, hanem inspiráció; a feladata pedig nem az, hogy utat mutasson, hanem hogy felszínre hozza mindazt, ami már benne van a darabban és a muzsikusokban. Ezt nevezhetnénk akár pedagógiai krédónak is: mindig azt keresi, hogyan lehet a zenészeket felemelni, nem pedig uniformizálni. Ez a szemlélet nemcsak nagyzenekarok élén, hanem kamarazenekari közegben is kivételesen termékeny.
Takács-Nagy Gábor a Verbier Fesztivál Kamarazenekarának zeneigazgatójaként ezt a kamarazenélésből fakadó energiát tudja a legjobban kibontakoztatni: a finom rezdülésekre épülő együttlélegzést, azt a bensőségességet, amit a kvartettezésből hoz magával. Minden próbán újra és újra bebizonyosodik, hogy a vezetésének lényege nem a dirigálásban, hanem a közösségteremtésben rejlik. A hegedűművész-karmester ma is ugyanazzal az alázattal közelít a zenéhez, mint pályája kezdetén: számára a muzsika nem szakma, hanem a létezés legőszintébb nyelve. És bár ma már dirigensként ünneplik szerte a világon, minden mozdulatában ott van az egykori primárius, aki hisz a közös hang megszületésének csodájában.
A Verbier Fesztivál Kamarazenekarának magyarországi hangversenyein Beethoven G-dúr zongoraversenyét Ránki Dezső játssza, aki éppen 55 évvel ezelőtt, 1970 decemberében adta első szólóestjét. „A legnagyobb nevű külföldi zongorista sem kelt nagyobb érdeklődést, mint Ránki Dezső (…) Szokatlanul és csodálatra méltóan perfekt zongorista. Rendkívüli biztonsággal birtokolja és közvetíti a zenei anyagot. Egész megjelenése hallatlanul rokonszenves, a zenéhez való viszonya egyszerű, őszinte és póztalan” – írta erről a bemutatkozásról Pernye András, a legendás zenetörténész.
Az elmúlt öt és fél évtizedben Ránki tiszta ívű pályát rajzolt maga köré, csendesen, reflektorfény nélkül, mégis a magyar zenei előadóművészet megkerülhetetlen alakjaként. A pályáját sosem építette tudatosan, ami ritka jelenség a mai koncertéletben. Nem a karrier motiválta, hanem a munka csendes öröme. Talán éppen ezért alakult olyan harmonikusan a pályája: soha semmit nem erőltetett. A visszafogottság számára nem póz, hanem személyiségének része. Elzárkózik a nyilvános kitárulkozástól; ami a közönségre tartozik, azt a pódiumon mondja el, zenében. A közösségi médiától következetesen távol tartja magát, és a zajos világ helyett a családot, a személyes kapcsolatok intimitását választja. Szerinte a művész számára a színpad nem önkifejezési terep, hanem a közvetítés helye.
Repertoárja szélesen ível Bachtól és Mozarttól Bartókon át a kortárs zenéig, de soha nem volt híve az „összkiadás” típusú vállalkozásoknak. Azt a zenét játssza, ami közel kerül hozzá, amihez bensőséges kapcsolat fűzi – a komponista belső indíttatásának megérzése és megértése az, ami számára döntő. Az évtizedek múlásával persze változik a művekről alkotott képe: fiatalkori felvételeit ma másképp játszaná, gazdagabban és tapasztaltabban. De a lényeg ugyanaz maradt, csak több réteg rakódott rá. A legjobb pillanatok szerinte azok, amikor a zenemű egyszerűen „magával ragadja” és átsegíti esetleges fáradtságán vagy bizonytalanságain. Csak olyan darabokat vállal, amelyek táplálják – amelyeket minden egyes előadás új élménnyé alakít. „A remekművek kimeríthetetlen kincsesbányák” – mondja –, és ha nem adnak újabb örömöt, akkor nem is szabad őket játszani.
Ránki Dezső művészetében a legizgalmasabb nem a gesztus, hanem az attitűd: az alázat, a csendes derű, a világ iránti szelíd kíváncsiság. A zene számára nem önkifejezés, nem karrier, és nem is teljesítmény – hanem a megértés egyik formája.
