Ezen a koncerten úgy van jelen az elmúlás, hogy a szerzők sosem mondják ki igazán nyíltan. Mindhárom mű a szerző életének utolsó időszakában keletkezett.
Liszt Ferenc akkor látott hozzá a Gyászgondolák írásához, amikor meglátogatta Wagnert a halála előtti hetekben Velencében. Így írt erről: ,,Agyamban egy gyászgondola evezőlapátjának mozgása lüktet.” Ezen az estén Liszt zongoraműve zenekaron szól. A belga zenekar vezető karmestere Madaras Gergely saját együttesét hozza a Zeneakadémia színpadára, így nemcsak a magyar közönség és a neves külföldi együttes találkozására kerül sor, hanem a magyar és belga zenei tradíciókéra is.
Jaqueline du Pré páratlan érzékenységű előadása olyan életet lehelt Elgar csellóversenyébe, hogy a darab azóta a csellóbirodalom egyik legnépszerűbb tagja. Ma már nehéz elhinni, hogy az 1919-es londoni ősbemutató olyan kudarcot hozott a szerzőnek, hogy élete hátralévő 15 évében szinte teljesen felhagyott a komponálással. A korabeli közönség ódivatúnak és szükségtelenül kesergőnek érezte a művet. Ezen a koncerten, Várdai István előadásában biztosan nem ez lesz a közönség élménye, hiszen személyében napjaink legkeresettebb szólistája áll színpadra. Elgar-interpretációját valószínűleg sok év múlva is tisztelettel fogja emlegetni a csellisták világa.
Zárásként a Liège-i születésű, Franciaországban alkotó szerző, César Franck egyetlen szimfóniája hangzik el. Valószínűleg egyetlen együttes sem tolmácsolhatja olyan hitelesen a művet, mint a szerző szülővárosának zenekara, melynek vezetője Madaras Gergely, így összeszokott párosként muzsikálnak majd. César Franck egyetlen szimfóniája élete utolsó évéhez kötődik. Bár a mű kezdőmotívuma kifejezett utalás Liszt Les préludes-jére és Beethoven utolsó vonósnégyesére, a szimfónia mégis olyan önálló mondanivalóval rendelkezik, hogy Franckot a francia szimfonikus irodalom nagy alakjává tette, pedig a franciaajkú szerzők hagyományosan kerülték a szimfónia németes műfaját.