Töltsön el egy estét egy felvilágosult, mégis romantikus hőssel, Beethovennel! Az Egmontban a szabadságharcos Beethoven lép a közönség elé, a mű pedig később a magyar történelemmel is összeforrt 1956-ban. A zenetörténetírás úgy tartja számon, hogy Beethoven mindig a páratlan szimfóniákban alkotott újat, a párosak mindig az előző szimfónia eszközeit viszik tovább. A 2. és 3. szimfónia esetében mindenképpen így van. Míg a 2. még inkább Haydn mintájához igazodik, ha kicsit vaskosabban és szeszélyesebben is, mint ahogy azt az idős mester tette volna, de D-dúr alaphangneme, virgonc gyorstételei és kedélyes lassútétele mégis visszafelé tekint.
Nem így a 3. ,,Eroica", azaz hősi szimfónia. Beethoven ebben az időszakban döntötte el, hogy bár hallásának visszanyerésére nincs remény, mégis létrehozza azt az életművet, amire a küldetéstudata készteti. A hős tehát ebben a műben Beethoven is lehet, aki egy rendkívül hosszú és küzdelmes első tételben harcol, elbukik, majd újra harcol, aki elgyászolja a hőst a második tétel gyászindulójában, de aki mégis él, alkot, erős, sőt humoros, és fölé kerekedik az élet nehézségeinek. A 3. szimfónia tehát már-már szinte szimfonikus költemény, amely nem a múlt követelményei előtt vizsgázik, hanem a jövőt ostromolja.